„Mikor Budenz 1867-ben a magyar összehasonlító [NB. NEM összehasonlító történeti!] nyelvtudomány legközelebbi [!] feladatául a szűkebb körre szorított ugor [= finnugor] összehasonlító nyelvkutatást, vagy szorosabban meghatározva „a finn-ugor nyelvcsoport egységes alapnyelvének visszaállítását” kitűzte: kiemelte [!] egyszersmind hogy „ehhez hasonló, de külön feladat a mongol-mandsu-török alapnyelv visszaállítása”. „A magyar nyelvtudományra nézve” – úgy mond – „előbbre való és sürgetőbb az első, noha rá kell érnie a másikra is.”
"Nyelvtudományi feladatainknak ilyetén beosztása szükséges volt egyrészről a speciális nemzeti szempontból, mely megkövetelte, hogy az altaji [!] összehasonlító nyelvtudománynak legelőbb is azon része műveltessék, melytől a magyar nyelv jelenségeinek megvilágítására legtöbb hasznot lehetne remélni. De másrészről természetes kifolyása volt azon tisztultabb módszernek is, mely – főképen a mély belátású Böthlingk útmutatására [itt jegyzetben idéz Böthlingk Über die sprache der Jakuten című munkájanak Előszavából, XXXIV. lap, 1851.] – épen ez időben kezdett nyelvtudományunkban uralomra jutni s mely főpontja szerint tudvalevőleg abban áll, hogy az altaji összehasonlításában a közvetlenül egybevetendő alakokat voltaképen nem a mai nyelvek tényleges alakjai [!] teszik, hanem csak a külön (ugor, török, mongol stb.) nyelvágak körében (a létező alakokból) kifejthető legeredetibb, úgynevezett reconstruált alapnyelvi alakok. Ilyen alapnyelvi alakok visszaállítása nem ütközik semmi különös nehézségbe az altaji nyelvcsoport szamojéd, török, mongol és tunguz-mandsu ágainál; mert ezek jóformán még az egységes alapnyelv fokán állanak, azaz ha feloszlanak is különálló kisebb nyelvrészekre, ezen nyelvrészeknek egymáshoz való rokonsági viszonya nem távolabbi, mint a dialektusoké. […]
Másképp van a dolog az ugorságban. Itt az egyes nyelvrészeknek egymástól való elszakadása és elszigetelt élete oly régi időből kelteződik, hogy ma már egymáshoz való rokonsági viszonyuk nem áll többé dialektusi fokon, hanem mint pl. az indogermán nyelveké is, a messzebb álló, teljesen különvált nyelvek fokán.”
Majd pontosan összefoglalja és egy példával igazolja, hogy milyen nehézségek és milyen feladatok vannak még, amelyeket a tudomány az akkori állapota szerint leküzdeni s megoldani nem tud. Mindezek ellenére így folytatja:
„A mester munkássága folytán […] elmondhatjuk ma már, hogy amaz előmunkálatok, melyek az ugorság terén az általános altaji összehasonlító nyelvészet szempontjából megkívántatók voltak – ha nem is befejezve, de mindenesetre azon a fokon vannak, hogy az elért eredményeket nyugodt lelkiismerettel használhatjuk a nevezett célra adatokul. Jelesen kellő biztonsággal ismerjük ma már – legalább fontos elemeiben – az ugor alapnyelvnek úgy szókincsét, mint alaktanát; nagyjában át vannak kutatva minden egyes ugor nyelvnek külön hangtani szerkezete, valamint azon általános hangtani vonások, melyek az egész ugorságot, vagy főbb csoportjait jellemzik. Azt hisszük ezek után, hogy elérkezett az idő, hogy a magyar összehasonlító nyelvtudomány kiléphet eddigi szűk köréből, vagyis hogy az ugor összehasonlító nyelvészet további részletes művelése mellett [!], hozzáfoghat immár azon feladatokhoz is, melyek az altaji összehasonlító nyelvészet céljaiból parancsolólag következnek. Nevezetesen hozzá kell látnia első sorban azon kérdés kutatásához, vajon lehet-e valóban egész bizonyossággal állítani, hogy az altáji nyelvágak rokonok; vagy amennyiben az valószínű, igyekeznie kell lehető pontossággal megállapítani, miben mutatkozik ez a rokonság, szókincsbeli egyezésekre szorítkozik-e csupán, vagy kiterjed-e grammatikai részletekre is? […] Meg vagyunk róla győződve, hogy az ilyen szélesebb körű kutatás nem maradhat nagy tudományos haszon nélkül magára az ugor összehasonlító nyelvészetre nézve sem.”
Forrás: Az altáji nyelvek számképzői. Budenz-album, 1884: 234-237
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése